Vannak itt még igazi, régi kamionosok? - kilométer milliomosok, akik a volán mögött töltötték életük legszebb éveit, és mindezekkel együtt az élet császárainak érezhették magukat? Nekik szól a cikkünk, meg a fiatal sofőröknek, akik mindezt csak hallomásból ismerik.
Robog az idő, mintha 16 kereke lenne
Mekkorát fordult a világ az elmúlt 40-50 évben a kamionosszakmával is! Emlékszik még bárki, hogy mekkora dolog volt egykor elmondani magadról azt, hogy Hungarocamionos vagy? A meló lényege az idők során nem változott, körülötte minden más igen.
Nosztalgiázzunk egy keveset a szakma hőskorából, amikor a térkép volt az egyetlen útmutató, amikor a klíma csak egy álom volt. Akik még emlékeznek rá, milyen volt az élet az utakon a nyári dögmelegben, vagy télen a hóban a parkolónak kinevezett üres placcon.
Mindenütt határátlépések, vámosok lassították a szállítmányokat és amikor a kamionosnak mindenhez IS kellett értenie ahhoz, hogy egy-egy szállítmány időben és biztonságosan elérje az úticélját.
A legfontosabb intézmény a Hungarocamion volt
Egy vállalat amelyhez sofőrök ezreinek kötődnek élete legszebb melós emlékei. Akik itt kezdtek, azok közül már sok a nyugdíjas és sokan sajnos már nem a földi utakat róják…
Azok számára, akik esetleg nem tudnák: a Hungarocamion egy 1966-ban, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium Autóközlekedési Vezérigazgatósága által alapított állami cég volt. Elődje a Volán TEFU 1948-ban alakult.
A Hungarocamion először a keleti blokkot, majd később egész Európát behálózva szolgálta ki a magyar nemzetközi szállítmányozás igényeit. A rendszerváltás után az egykori óriás egyre nehezebb helyzetben találta magát a kilencvenes években megjelenő magánfuvarozók mellett. Jogutódja ma a Waberer’s.
A kamionosnak kinyílt a világ
De mit is jelentett mindez az egyszerű sofőr számára a szocializmusban?
Azt, hogy ha szerencséd volt, mehettél nyugatra. Láthattad a világot. Sok ezer kilométert roboghattál olyan országokba, amelyekbe a körülötted élők valószínűleg évekig be sem léphettek “nyugati vízum” nélkül..
Nem számított, hogy a határokon órákat kellett várni.
A kézzel-lábbal magyarázás külföldön még az élet része volt.
A sofőrfülke kényelmetlen volt és mindent vinned kellett magaddal otthonról.
Az idők szerencsére változnak, és a kamionozás sem maradhatott le a fejlődésről. Ugyan mindenkinél ott van a térkép a pilótafülkében, azért ma már inkább a GPS-re hallgatunk az utakon. Na, nem mintha lenne választásunk, hiszen a ‘90-es évek vége óta, mióta megjelent a GPS és a műholdas flottakövetés, ma már minden megtett méterrel elszámoltatnak bennünket a munkáltatók.
Mára nőtt a kényelem, de ezzel együtt a stressz is
Tudsz egy rövidebb utat? Na, majd meglátjuk, barátom! Először nézzük, mit mond a technika! Kedvenc útvonalaid vannak, amik eltérnek esetleg attól, amit a kijelzőn látunk? - felejtős. Soha nem volt még ennyi nyomás és kontroll a kamionosokon, mint ma. Elszámoltatnak minden kilométerrel, minden csepp üzemanyaggal, figyelned kell mikor kell megállnod kötelezően pihenni, mennyit tölthetsz a volán mögött. Ez így eléggé nagy nyomást tesz az emberre.
Persze már vannak külön kamionos alkalmazások, kiépített kamionos infrastruktúra az utakon, szinte előre lehet látni mindent. A modern gépek jószerivel már “maguktól mennek”, szinte annyi okos funkció meg kényelmi ketyere van a járműben, hogy szinte űrhajóban érezheted magad a volán mögött.
Mára mindenki egy rendszer része lett
Tiszta sor: a biztonságos és mindenki számára legjobban megérő sofőr munkához ez mind elengedhetetlen, azonban biztos vagyok benne, hogy sokaknak hiányzik az érzés, hogy az utak bármit megoldó hőse legyen. Ha őszinte akarok lenni, egy kis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor az út még kalandnak számított, és nem volt annyi automatika amely helyettem gondolkodott volna.
Mert nem akármilyen embert kíván ez a meló.
A kisebb hibákat, kerékcseréket régen még magadnak kellett elintézni: ma már hozzá sem nyúlhatsz a géphez, hívni kell a szerelőt. Régen, ha megcsíptél egy nyugatra is járó kamionos állást, úgy érezhetted, megfogtad az Isten lábát. Kiszabadulhattál, élhetted a rock’n’roll feelinget: csak te, a vasad, és az út, kilométerek ezrein át.
A kamionozás magányt jelentett, hiszen: nem volt mobil a konzolon, nem volt órákig beszélgetés a családdal, haverokkal út közben. Néha megálltál egy-egy benzinkúton, ahol elképesztő karakterekkel találkozhattál és persze kollégákkal, akikkel megvolt az összetartás. A kamionosélet erről szólt: minden sztoridban volt egy út, és minden utadon történt legalább egy sztori.
Ma már szinte országhatárok sincsenek, az egyszeri sofőr jószerivel csak keresztülsuhan a kontinensen. Na jó, akinek hiányzik a félnapos várakozás valami kilométeres kocsisorban, annak ajánljuk a fuvarokat a Brexit utáni Egyesült Királyságba.
És hogy mitől volt még igazán vonzó a kamionoslét a szocializmusban?
A legtöbb kamionosnak mindig voltak nyugati cuccai, vagy ha ügyes is volt, akkor még egy kis extra nyugati valutája is akadt – megvolt a plusz abból, amit az itthon akkor szinte elérhetetlennek számító dolgokért adtak az ámuldozó rokonok, barátok, ismerősök.
Sokan mesélik, hogy egy jó kamionos nem csak az utak, de az élet királya is volt.
Vajon kiveszett a romantika a kamionozásból, vagy átalakult?
Ezt mindenki döntse el magának.